Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy legyen lehetőség szülőknek, gyermekeknek arra, hogy történeteiket, tapasztalataikat megosszák másokkal.

Nagyon sok szülő szembesül a mai világ, gyermeknevelési problémáival. Tanácstalanok és nem tudnak hová fordulni, hisz minden gyermek különböző természetű, de nem csak a gyerekek okozhatnak meglepetést az életünkbe.

Épp ezért egy igaz történetet szeretnék veletek megosztani.

HALÁLOS BOSSZÚVÁGY

Remény lángja

Egy nagycsaládos, középkorú nő vagyok. Elvált szülők gyermeke ként, a sors sajnos nem áldott meg, szerető családdal. Édesanyám többször is megpróbálkozott egy-egy új férjjel, baráttal, de végül az alkohol lett az igaz társa. Én hol ide, hol oda csapódtam, végül, a nagyszüleim karoltak fel, de a békesség ott is messzire elkerülte a házat. Ezért mihamarabb arra törekedtem, hogy én alapítsak egy családot, távol minden rokontól és majd „boldogan élünk, amíg meg nem halunk".

Céljaim megvalósulni látszottak, mikor 16 évesen, belépett az életembe a nagy ő.

Katonaság leteltével és első gyermekem születését követően, egy új személy is csatlakozott a családoz: az édesapám.

Mivel gyermekkoromban eltiltottak tőle és a „Miért?" kérdésemre válaszként kapott „Csak, mert azt mondtam!" mondat nem volt igazán kielégítő, egy esélyt szerettem volna adni neki, hogy az apám lehessen és nem csak az apám, hanem most már egy új kis jövevénynek a nagyapja is.

Nagyszüleim persze rendesen kihangsúlyozták az apámmal kapcsolatos nemtetszésüket, még a házból is elzavartak minket, de mit sem törődve ezzel, a közelgő költözésünkre összpontosítottunk és átmenetileg apámnál és új családjánál húztuk meg magunkat. Mostohám és féltestvéreim a 13 éves ikrek [fiú, lány] és a 1,5 éves húgom nagy szeretettel fogadtak, míg a frissen vásárolt házunkat beköltözhetővé nem varázsoljuk. Szülővárosomtól 20 K m.-re, egy csendes kisközségben találtuk olcsón házat.

Mielőtt eljött volna a nagy nap az önálló életre, apám közölte velem, hogy megtetszett nekik a mellettünk lévő ház és meg is veszik, mert „Ha már kiskorodban eltiltottak tőlem, nagy korodban senki sem szakíthat el."

Ezzel a lépésével teljesen keresztbehúzta, a "távol mindenkitől" célomat, de nem bántam, hisz egy új lángocska gyúlt fel a távolban, a remény lángja, hogy talán valóra válik régóta dédelgetett álmom, mely egy igazi összetartó, szeretetben és békességben élő családról szólt.

  Teltek, múltak az évek. A Remény lángja hol fellobbant, hol elaludni készült.

Egyre furcsább dolgok követték egymást. Habár az én régi, kiterjedt családomban az alkohol miatt mindennapos volt a veszekedés, a csetepaté, mégis ha valaki bajban volt, akkor egy emberként összefogva állt a család minden tagja mögötte és segítették a rászorulót ingyen. Nekem is ezt tanították a nagyszüleim, hogy: „Mindig legyek éles szemű. Lássam meg, ha valaki segítségre szorul és legyek első, aki oda áll, ha valaki bajban van. Soha ne legyek irigy és önző." Ez az apámnál, még véletlen sem fordult elő. Semmire nem volt hajlandó ingyen. Soha nem értettem és ma sem értem ezt a fajta felfogást. Végül, nehezen igaz, de elfogadtam tőle a viselkedésformáját. Függetlenül, hogy ő hogy viszonyult hozzám, én attól még megmaradtam olyannak, amilyennek a nagyszüleim neveltek.

Későbbiek folyamán, egyre másra jöttek a csalódások.

Mostohám, ha véletlenül nem utasított el azzal, hogy „szülted, akkor neveld is fel" és vigyázott is a gyerekre, tisztába sohasem rakta a kicsit. Ezzel elérte, hogy még véletlenül se bízzak rá többé csecsemőt a jövőben. Ha kölcsön kértem tőlük, akkor ők 10 F t.-ért is szóltak, ha ők tartoztak nekem, annak java feledésbe merült, mert én szégyelltem rájuk szólni.

Az ikreknek soha, semmit nem engedtek meg, még nyári szünetben is délután öt órakor volt a takarodó. Ha átjöttek véletlenül hozzánk, akkor már negyedóra elteltével, harsány hangon üvöltött a mostohám nekik, hogy hazafelé. Mint úrnő a rabszolgáit, folyton maga köré gyűjtötte őket, egy lélegzetvételnyi szabadidőt sem hagyva nekik. Látva a mások szemének láthatatlan láncaikat, melyek rabságban tartotta őket, elkeserített. Lelkemet tovább szaggatta az, az akadály is, ami előttem állt: nem volt jogom beleszólni a nevelésbe. Mint a régi konzervatív időkben, a húgom szakmáját is, a mostohám választotta ki. Persze, hogy eben is maga mellé kötötte, hisz így egy munkahelyen, egy műszakban dolgozhattak. Mostohámat tekintve két előnnyel is járt, szemmel tarthatta az udvarlókat és a fizetését is.

Egy este váratlanul, húgom toppant be, akkori udvarlójával és az öcsémmel. Elpanaszolták, hogy habár az ikrek elmúltak 18 évesek, mégsem engedik el őket szórakozni, húgom hazaadja az összes fizetését, mégsem vehet egy csizmát magának, amiben dolgozni járhatna, pedig lyukas a jelenlegi lábbelije. A húgom felemelte a lábát és megmutatta az ott tátongó nyílást.

Ekkor éktelen haragra gerjedtem és alaposan kikérdeztem az ott ülőket mindenről, egyben megígértem a húgomnak, hogy rám mindenben számíthat. Nem csak a testvéreim kihasználása szúrta a szemem, hanem az is, amit a mostohám oly sokszor hangoztatott, mikor kétgyermekes anyaként, kérdőre vontam, hogy miért tesz oly éles különbséget saját gyermekei között? A válasza egyszerű, mégis megdöbbentő volt: „a nagyoknak nem adhattam meg semmit, mert szegények voltunk, de a kicsinek mindent megadok." Így már érthetővé vált a testvéri féltékenység kirobbanása is.

Eljött a nagyobbik húgom esküvője. Én szerveztem meg, hogy titokban legyen, mert a mostohám hallani sem akart az egészről. Kijelentette, hogy: „Ő azért szülte a gyerekeket, hogy legyen, aki őt eltartsa." Persze a falu szája. Naná, hogy kiderül a turpisság és apámék hűen szokásaikhoz, azonnal színt váltottak annak érdekében, hogy engem besározzanak, és ők jöjjenek ki nyertesen az egészből. Elhitették a húgommal, hogy én árultam el őket. Így két legyet is ütöttek egy csapásra, mert így összeugrasztottak a húgommal és az esküvőre sem lettem hivatalos. Legalább megtorolhatták azt az oly sokszor fejemhez vágott sérelmüket, hogy az apám nem volt meghívva az én esküvőmre.

Kérdezem én: Hogyan tehettem volna ezt meg, ha nem is tartottuk a kapcsolatot?

A húgomba vetett bizalmamon súlyos csorba esett. Nem érttettem, hogy hogyan hihette ezt el rólam, hisz annyira szerettem, hogy szembeszálltam a szülőkkel érte. A csalódás okozta fájdalom, egyszerűen kimondhatatlan volt. Ez után az apámékkal, két évig nem beszéltünk.

                                               Tolvaj az apám

A mosolyszünet ideje alatt, megszületett a kislányom és a húgom kisfia is, a gyerekek összehoztak minket. Jókat beszélgettünk, megosztottuk tapasztalatainkat egymással, végül egészen rendeződni látszott minden.

Akkor még nem tudtam, hogy egy kígyót melengetek a keblemen.

Apám egyre többet állt kint az utcán, összetört szomorú arccal nézett rám, mikor szembe toltam vele a babakocsit.

Mivel már amúgy is megsajnáltam az apámat, a mostohám kezdeményezésére, egyből kibékültem velük.

Eleinte békében teltek az évek, majd, ahogy gyarapodott a családom, ők jobban és jobban rászálltak az anyagi javainkra.

Egyre több pénzt próbáltak kipumpálni belőlem, méghozzá olyan óvatossággal, hogy amikor látták, hogy kezdem megelégelni, a helyzetet, akkor elkezdték, a nagyon szeretlek szerepjátékot játszani. Volt ott széles mosoly, játékos viselkedés, hízelgés egyszóval minden, még ingyen segítség is, de csak addig, amíg el nem érték a céljukat. Utóbb persze bevasaltak rajtam mindent. Ahogy megkapták, amit akartak, abban a pillanatban fordult a kocka. A mostohám átnézett rajtam, mintha ott sem lettem volna, „rossz kedvem van" címszó alatt.

Apám, meg egyhuzamban kötözködött és lovalni próbált a férjem ellen. Ez odáig fajult, hogy az öcsém barátnőjét is arra biztatta, hogy szedjen szét minket.

Mikor elmentünk nyaralni, az állatainkat rájuk bíztuk. Apám állítása szerint, egyik napról a másikra megháromszorozódott az állatok étvágya. Hittem is, nem is. Egyszerűen háború dúlt a lelkemben. Valahol tudtam, hogy hazudik, de mégis képtelen voltam elhinni, hogy képes lenne a saját lányát meglopni. Eltünedeztek az evőeszközeink, szerszámok a műhelyből. Persze náluk viszontláttuk őket, de mindig jöttek a szövegek, hogy ők is olyant vettek, sőt kikérték maguknak, hogy megmertem gyanúsítani őket. A következő évben újra ez ment, míg a harmadik évben, már a barátnőmre bíztam az etetést. Semmi nem tűnt el.

Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy tolvaj az apám.

A csalódás és a szomorúság úrrá lett rajtam, főleg azok után, hogy egyre-másra, kisseb hazugságokon, nagyotmondásokon kaptam rajta. Majd ezek egyre nőttek, végül már olyan nyilvánvalóan hazudott, hogy még a komplett hülyének is feltűnt volna, de ő váltig kitartott az igaza mellett. Egyre több furcsaság követte egymást.

Nem egyszer, mikor váratlanul betoppantam hozzájuk, egyszerűen, jéggé dermedt a levegő. A mostohám arca elfehéredett, a nagyobbik húgomé viszont paprikavörösé vált. Azonnal tudtam, hogy én voltam a fő téma. Ugyan ez megismétlődött apám húgánál is.

A vészharang megkondult. Egy Bibliai idézet jutott eszembe: „íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok." /Mt 10:16/ Erre azt mondtam, hogy elég, itt az ideje, hogy alaposabban szemügyre vegyem, mi is folyik itt.

Egy ideig sodródtam az árral, hagytam, hogy kihasználjanak. Igaz csak mértékkel, épp csak annyira, hogy közben éles szemmel figyelhessem a reakciójukat. Ők ebből persze nem vettek észre semmit. A vége felé már komplett elmebetegnek tartottak, azt hitték, hogy velem mindent el lehet hitetni. Gátlástalanul eldicsekedték tetteiket rokonaiknak és ismerőseiknek, gúnyosan nevetve rajtam, hogy „milyen hülye ez a lány, ezzel azt csinálhatunk amit akarunk".

Szinte a bőrömön éreztem, rokonaik megvető pillantásait.

Pár ismerősömnek is szemet szúrt a dolog, szóvá is tették, hogy miért hagyom kihasználni magam? Én csak azt válaszoltam jó keresztényhez méltón, hogy: „Ettől én nem leszek szegényebb, mert a családomnak adom, amit adok, a többi viszont a lelkiismeretükre van bízva."

Persze akkor még azt hittem, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet, de a háború még váratott magára.

                                      A kígyó előbújik rejtekéből

Elérkezett a kisebbik húgom esküvője is.

Már testben és lélekben felkészültem valamennyire, hogy ezen sem fogok részt venni, hisz annyira sikerült kiismernem az apámat, hogy tudtam mit fog mondani, mielőtt kinyitotta volna a száját. Szinte az arcára volt írva, hogy mi jár a fejében. Azt is tudtam, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a tervét véghez is vigye. Azért a remény sugara is ott pislákolt még, mert elvileg én varrtam a menyasszonyi ruhát és a férjemet kérték fel kezesnek a kölcsönhöz, amiből a lakodalmat állták volna, így gondoltam, hogy akkor esetleg, nem fog megismétlődni a dolog.

 Én az őszinteség híve vagyok, mégis ha tudom, hogy a túlzott őszinteséggel megbánthatok valakit, akkor mérlegelek, mielőtt beszélek. A mostohám kikérte a véleményem, hogy milyennek látom a leendő sógoromat? Bátran elmertem mondani, hisz négyszemközt voltunk és egyet gondoltunk. Elmondtam neki, hogy egy ilyen típusú emberre, a kutyámat se bíznám, nem hogy a húgomat és leendő gyermekét. A munkát messziről kerülte, de amikor a fejét kellett tömni, ő volt az első, aki az asztalhoz ült. Őszinteségben és nagyotmondásban, versenyre kelhetett simán az apámmal. A tisztelet szó számára ismeretlen fogalom volt.

Szüleim, és én is próbáltuk a húgomat jobb irányba terelni, hogy felelősségteljes döntést hozzon az életéről, ne kapkodja el a választást, hisz egyszer élünk, nem lehet felelőtlenül dönteni ekkora horderejű dologban. Mi testvérek, ritkán találkoztunk, ezért, mint húgát féltő jó nővér, levélben közöltem vele aggályaimat és megbíztam vele apámat, hogy adja át neki.

Másnap reggel szokásosan együtt kávéztunk apámékkal. Mostohám közölte velem, hogy sikerült a kishúgommal értelmesen beszélnie és ő megígérte, hogy még egyszer átgondolja, de mindannyiunknak el kell fogadnunk a döntését, hisz ő szakítja a rózsát, akkor szagolja is. Apám szintén közölte, hogy nem adta oda a levelet, mert a mostohám már beszélt vele, minek szaporítani a szót, így bedobta a kazánba. Teljes mértékben egyetértettem velük, hisz nekem sem az volt a célom, hogy keresztbe tegyek a húgomnak, csupán, fel szerettem volna nyitni a szemét, annyira, hogy átgondoltan tudjon dönteni, a saját és gyermeke jövőjéről.

Következő reggelen, baljós felhők gyülekeztek a fejem felett.

Újra átmentem megtudakolni, hogy mi legyen? Varrjam a ruhát, vagy ne?

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami akkor rám várt.

Ott ültek az asztalnál, a nagyobbik húgommal hárman és kávét szürcsöltek. Leültem és végignéztem a fagyos arcokon. Apám a mostohámra nézett, a mostohám, a húgomra. A húgom, mint az engedelmes muzsikusok a karmester intésére, egyszeriben elkezdet kiabálni velem. Fél órán keresztül be sem állt a szája. Elhordott mindenféle aljas dögnek, szemétnek, szar testvérnek, minden voltam, csak jó nem. Az általam írt levélből is idézett (ami állítólag a kazánba lett dobva) néhány környezetéből kicsípett szót, amit úgy kiforgatott, hogy a kutya megette volna, akkor megveszik tőle.

Mivel szóhoz nem jutottam, így gondolkodóba estem. Végigpörgettem az elmúlt napok eseményeit, és újra megkondult a harang, de ezúttal sokkal vészjóslóbban szólt: Vigyázz!!

Amikor meguntam a pocskondiázását, ráüvöltöttem, hogy „vagy abbahagyja, vagy letekerek neki egy pofont", végre csönd lett. Mivel pillanatok alatt világos lett minden, mindjárt tudtam, hogy itt az idő. Vagy most lépek, vagy nagyon megjárhatom a jövőben. Ha ezek ilyen nyíltan tevékenykednek ellenem, akkor az sincs kizárva, hogy a kölcsönt majd mi fizethetjük vissza helyettük, amire a férjem lenne a kezes.

Közöltem a kedves családdal, hogy itt befejeztük a rokoni kapcsolatot. Mindennek van határa, ne higgyék azt, hogy mindent eltűrök, csupán a béke kedvéért, elég a hazugságokból és a képmutatásból is. Ha én olyan szemét testvér vagyok, akkor majd a jó testvér megvarrja a menyasszonyi ruhát, a jó sógor meg elmegy kezesnek. A díszes társaság egyöntetűen felhördült. Talán akkor kapcsoltak, hogy mit is tettek, hisz nem az volt a céljuk, hogy a kislányuknak tönkretegyék az „álom esküvőjét", csupán csak, engem akartak eltávolítani az útból úgy, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon.

Másnap a feltevésem beigazolódni látszott, amikor visszavittem a gombostűket.

Apám újra a „nagyon szeretlek"-et játszotta, hízelegve kínált kávéval, a mostohám meg megpróbálta elsimítani a dolgot azzal a magyarázattal, hogy: „a húgod csak viccelt". Jó vicc volt gondoltam, milyen jót nevettünk? Hát ezúttal meglepetést okoztam, mert nem jött be a számításuk.

A húgom még próbálta menteni a menthetőt, visszahozta a kölcsönadott kapámat és minden szó nélkül, adott két puszit. Se egy bocs, vagy ne haragudj, se egy sajnálom szó nem hangzott el tőle. Gondoltam, hogy amit eddig rám tojt, azt most lenyalja.

                                       A háború előszele

Pár hét elteltével a mérhetetlen dühöm tovaszállt. Mivel a kishúgom fogadta a köszönésemet és én sem akartam kitolni vele, hisz nem az ő hibája, hogy kitört a veszekedés, elkezdtem varrni a ruháját. Néha egy két szót is szólt hozzám, azt gondoltam, hogy idővel átjön majd és engem is megkérdez, hogy mi történt, de nem jött. Ismerve az apámat nem is csodálkoztam rajta, hisz az agymosáshoz nagyon jó érzéke volt. Úgy gondoltam, hogy végül is nem a húgommal vesztem össze, hanem a szüleivel, tehát nincs oka haragra. Ha mégis haragszik a meghallgatásom nélkül, akkor az legyen az ő baja, hisz számtalan lehetőséget adtam a kishúgomnak a beszélgetésre, ő mégis inkább visszahőkölt. Tanulva a nagyobbik húgom esetéből, ahol annak ellenére, hogy nem én voltam a bűnös, mégis a bocsánatáért esedeztem, ezt többé nem akartam megtenni. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem alázkodom meg senki előtt, soha többé.

Nem tudom, hogy mi bátorította fel a mostohámat erre a lépésre, de egyik nap, mintha mi sem történt volna, felhívta a páromat és megkérdezte, hogy „akkor elmegy-e kezesnek?"

Mindannyian értetlenül, megdöbbenve álltunk és azt kérdeztük, hogy: „Mi van?"

Persze, hogy nemmel válaszolt.

Elérkezett az esküvő. Üzengetve meghívták végül a családot, kivéve engem. Kijelentették, hogy: „csak énrám haragszanak a többiekre nem." Én ezt másként gondoltam. Az én családomat ne szelektálja senki!  Vagy mindenki, vagy senki. A másik dolog, pedig az, hogy ha valakit meghívnak, akkor az illem úgy diktálja, hogy azt személyesen, vagy meghívóval tegyék, ilyen szedett-vetett, üzengetve való meghívás számunkra, egyenlő a semmivel, sőt még megalázó lett volna elfogadni is, hisz úgy nézett ki, mintha egy kutyának odadobnak egy lerágott csontot. A nagy nap közeledtével, látták, hogy nem tágítok a kijelentésemtől. Hogy is tehettem volna, hisz senkitől nem kaptam egyetlen bocsánatkérő szót sem. Inkább úgy festett a dolog, hogy érezzem megtisztelve magam, hogy megvarrhattam saját költségen a ruhát, és a páromnak meg megengedik, hogy kezes legyen.

Egyre feszültebb volt a helyzet és már érezhető volt a közelgő háború előszele. A mostohám napi szinten átkiabált, hol ezt, hol azt, de minden alkalommal, előszeretettel emlegette a nevemet. Mindennapossá vált a hangos zenehallgatás napközben, még ha zenének lehetett volna nevezni, akkor hagyján. Kint az udvaron még csak-csak lehetett hallani a dallamot is, viszont a lakásban már csak a monoton dübörgéstől fájdult meg a fejem. Hétvégékre elutaztunk, hogy kikapcsolódjunk és egy kis időre, elfeledkezhessünk a díszes társaságról. Majd egy nap arra jöttünk haza, hogy a kislányom cicája nincs sehol, a pároménak, meg ki van lőve a szeme. Mivel a környékünkön apámnak volt csak légpuskája, nem volt kérdés számunkra, hogy ki tette ezt a szörnyűséget. Kislányom hangos zokogása arra sarkallt, hogy ezt már, ne hagyjam szó nélkül. Átmentem hozzájuk és kérdőre vontam az apámat, hogy miért az állatokon áll bosszút? Ő csak annyik kérdezett, rideg, érzéketlen hangon, hogy láttam e, hogy ő volt? A mostohámnak is beolvastam, az átkiabálásokért és felhívtam a figyelmét rá, hogy most pofázzon, ne a kerítésen keresztül legyen nagy a szája! Ő vajon mit válaszolt? „Csak viccelt." Hát ez hihetetlen és nevetséges is volt egyszerre. Hogy milyen vicces ez a család, csak nehogy halálra nevessem magam.

Az ősz beálltával tovább mérgesedett a kapcsolat. Ezúttal ifjú sógoromat is bevonta apám a piszkosságaiba. Vagy csak megtalálta zsák a foltját?

Eleinte a csapágyas fűnyíróval ébresztették a családot, kora hajnali órákban, majd lánc fűrésszel, végül a körfűrészt is bevetették. Hétvégéken a változatosság kedvéért, csak fahasogatással dübörögtek, a hálószobám közvetlen közelében. Ha hátra mentem a kertbe és észrevették, hogy ott vagyok, azonnal beindították a zagyszivattyút és az orrom alá nyomatták az emésztőjük tartamát. Kis idő multán, a kutyát is odakötötték a házfalhoz, kutyaház gyanánt, pár tégla tetején egyetlen vaslemezzel. Ha esett, ha fújt a kutya egész éjjel ázott-fázott és reszketve vonózott. Ez így ment, egészen decemberig.

                                              Ha eljön Karácsony

Már nagyon fáradt és egyre ingerültebb voltam a napi 21-22 óra ébrenléttől. Az utak nehezen járhatóak, jegesek lettek, így a nagynénémhez sem mehettem el, hogy egy kis kikapcsolódásom legyen. Eddig legalább, havonta egy-egy hosszú hétvégét tölthettem nála és feltöltődtem energiával, hogy tovább bírjam elviselni az itthoni feszültséget. Mostanra a saját házam lett a börtönöm, egy csapat kínzó foglárral a szomszédban. Egyre kilátástalanabb lett minden, a férjemre sem számíthattam, mert neki más fontosabb elfoglaltsága akadt: pusztította az alkoholt. Minden gondommal, bánatommal, fájdalmammal magamra maradtam. A kishúgom kilencedik hónapos terhes lett, a baba várása mindennapossá vált. Esküvő óta nem beszéltünk, még csak nem is köszönt. Beképzeltsége az egeket verte, a beszéde és a viselkedése, inkább egy királynőre illett volna, hisz annak legalább volt mire büszkélkednie.

Már az utcára sem mentem ki, mert ahányszor rászántam magam, hogy felkeresem a párházzal mellettünk lakó barátnőmet, nem volt olyan alkalom, hogy ne futottam volna össze a 'kedves' család valamelyik tagjával. Az összetalálkozások sem mentek simán. A hányinger mellet, ami folytonosan jelen volt, amikor csak rájuk gondoltam, vagy eszembe juttatták magukat, mindig volt részemre egy-egy keresetlen, gúnyos szavuk.

A napok nagyon lassan teltek, mintha csigaháton járt volna minden másodperc. Napközben én is zenét hallgattam, hogy legalább a dübörgést tompítsam valamennyire.

Egy ideig segített, de végül már, ez a módszer is hatását veszítette. Nem maradt más megoldás, külső segítséget kellet kérnem.

Egy helyi rendőr ismerősömet megkerestem és feltártam előtte mindent.

A rendőr állítása szerint, semmi törvénysértést nem követtek el apámék, ezért ő nem járhat el ellenük és nincs is ilyen esetre segítség a jogban.

Egyszerre úgy éreztem, hogy rám szakad az ég. Ennek már soha sem lesz vége? Milyen társadalomban élünk egyáltalán, hogy büntetlenül megtehetnek velünk ilyen dolgokat?

Ez a beszélgetés, csak egyre inkább az eredeti elhatározásom felé sodrott: öngyilkos leszek.

Eljött a Karácsony hete. Apáméknál már nem csak a hangfalakon szólt a zene, hanem a házunk mellé épített garázsban álló autóból is. Olyan hangzavar volt az egész házban, hogy nem lehetett megmaradni. Mivel a folytonos hangos zene, nem csak a mi fülünket sértette, hanem a másik közvetlen szomszédjukét is, ezért rá hagytam a dolgot, hogy intézze ő a csendesítést. Én hiába is szóltam volna, mert tudtam a választ, vagy nevetnek rajtam, vagy jobban felhangosítják.

A pszichiáterek kutatása nálam is beigazolódott. Az emberek ünnepekkor, nagyobb hajlamot éreznek az öngyíkosságra. Új elfoglaltságot találtam magamnak: megírtam a búcsúleveleket és a végakaratomat a temetésemmel kapcsolatosan. Karácsonyeste fél tizenegy volt. A ház elcsendesedett, csak a férjem horkolását lehetett hallani. Itt az idő, gondoltam és halkan kisurrantam az ajtón. Óvatos léptekkel átmentem az apámék kapujához és bedobtam a búcsúlevelet, a postaládába. Ugyanolyan óvatossággal visszamentem a konyhába és már bontottam ki a gyógyszeres dobozt, amikor a középső fiam megjelent az ajtóban. Kérdőre vont, hogy miért nem alszom, legalább ilyenkor, amikor végre csend van, de én csak hangomat visszafogva zokogtam.

Másnap reggel, ahogy megtalálták apámék a búcsúlevelet, teljes hangerőn, mulatós zenét hallgattak, ezzel is kifejezve boldogságukat, hogy végre megszabadultak tőlem.

                                             „Rohadt gyilkosok!"

Mivel nem mutatkoztam az udvaron, a kíváncsiság addig fúrta az oldalukat, míg estefelé az öcsém és az ifjú sógorom bátorságot nem vettek magukon és át nem másztak a féltetőnkre. Onnan lehajolva, beláttak a szobába, ahol éppen hajtogattam a ruhákat. Elragadtatásukban megfeledkeztek a hangjukról: „Ez nem is halt meg, ott hajtogat." Mondta a sógorom felháborodott hangon.

Napról-napra egyre erősödött bennem a fájdalom és a vágy, hogy véget vessek az életemnek, hisz senkire sem számíthattam, ebben az áldatlan állapotban. A párom hűségesen folytatta a szesz pusztítását, a gyerekeim is egyre fáradtabbak, kimerültebbek voltak, a tanulás sem ment már nekik. A barátnőmet is többször megkörnyékezték és próbálták befolyásolni, a maguk oldalára édesgetni. Így egyre jobban és jobban elvágtak a külvilágtól.

Rokonság, ismerősök hangja, sokszor átszűrődött hozzánk, miközben kérdőre vonták őket, hogy mi történt? Mi volt a vita oka? Ők azzal védekeztek, hogy testvéri féltékenység az egész, mert „féltékeny vagyok a húgomra, amiért férjhez megy és mert terhes". Később az a híresztelés is eljutott a fülemig, hogy „azért visszakoztam, mert nem tudtam megvarrni a menyasszonyi ruhát, hogy én csak ígérgetek, de nem teljesítek". Első reakcióm gyanánt, lefényképeztem a ruhát és kitettem az ablakba, hogy eladó. Ezzel egy időre befogtam a szájukat, de csak azt. A zaklatásunk tovább folytatódott. Szilveszterkor is kihasználva a „jó" törvényt, miszerint este hattól, reggel hatig lehet durrogtatni, tűzijátékozni. Ők félóránként petárdáztak a falunk mellett, amikor azok elfogytak akkor karbidot robbantottak és a változatosság kedvéért teljes erejükből, fújták a dudákat is. Hajnalban a kislányom, már sírva könyörgött, hogy szóljak rájuk, mert nagyon fáradt és nem tud elaludni. Na persze, ha én szólok és nem a szomszéd, akkor csak feltüzeltem volna őket még jobban. Így megint a szomszédot érte a megtiszteltetés, mint már oly sokszor, hogy csendre intse őket.

Tudomásul kellett vennem, hogy csak én és kizárólag én vagyok nekik útban. Úgy gondoltam, hogy a családom nyugalma érdekében feladom végleg, jobb, ha nem leszek többé.

Napról napra egyre erősödött bennem a halálvágy és ezúttal már nem volt sem ember, sem Isten aki megakadályozhatott volna a célom elérésében.

A kishúgom időközben megszült. A nagy örömre és a csikorgó hideg ellenére, apámék, szűnni nem akaró mulatozásba kezdtek. Újra beköszöntöttek a hosszú nappalok a számomra. Úgy éreztem, hogy vége, nem bírom már tovább. Amikor elcsöndesedett a ház, elővettem a búcsúleveleket és az asztalra tettem. Apámékéban már csak két szó állt: „ROHADT GYILKOSOK!"

Két nap múlva az idegosztályon ébredtem. Rendkívül jól éreztem magam, szinte repülni lett volna kedvem. Az orvos látva ébrenlétemet, behívatott a szobájába és kedélyesen elcsevegtünk, elmeséltette velem a történetet, ami odáig sodort, hogy a halált válasszam. Gondoltam, hogy úgy is itt vagyok, akkor meglátogatom a húgom, aki még a szülészeten feküdt. Meg is kaptam rá az engedélyt és meglepő módon barátságosan fogadott.

Bizonyára a beadott gyógyszer hatásának volt köszönhető, hogy ezúttal nem hallottam a vészharangot, pedig úgy kongathatott, ahogy csak bírt. Másnap újra behívatott az orvos és kérte, hogy értesítsem a szüleimet, mert beszélni szeretne velük. Újra átmentem a húgomhoz, az orvos nevével és telefonszámával, de már nem volt egyedül. Ahogy a sógorom meglátott a lépcső tetején, abban a pillanatban torkaszakadtából elkezdett üvöltözni, hogy „takarodjak onnan" és kérdőre vonta az ápolónőt, hogy „elmebetegeket hogy engedhetnek az osztályra?"

Eme kijózanító pillanat után, azonnal gondolkodóba estem. Mi a fene történt itt? Mit keresek én itt egyáltalán? Egy szó nélkül visszaviharzottam az osztályomra és remegtem, mint a nyárfalevél. Egyszeriben minden kitisztult előttem. Rádöbbentem, hogy megint nem sikerült a tervem és még tetejébe darázsfészekbe is nyúltam rendesen. Legidősebb fiam segítségével, még aznap távoztam a korházból. A nagynénémnél húztam meg magam, miközben értesítettük a rendőr ismerősömet hollétemről és kértük, hogy valamilyen módon, de vessen véget a cirkusznak, hogy nyugalomban hazamehessek a családomhoz. Ő persze nem tett semmit.

       Összesküvés, vagy a véletlen műve?

Másnap visszamentem a korházba a zárójelentésemért. Hazaérkezve, döbbenten olvastam a záró sorokat, melyben a diagnózisnál ez állt: TÉVESZMÉS.

Pár nap múlva a középső fiam, apámékba botlott. Érthető ingerültségében bemutatott az autóban ülőknek. Ezután egy óra múlva újra összefutottak, amikor már az apám, kiabálva vonta kérdőre a viselkedését és emelte a kezét is, hogy megüti. A fiam ellökte magától, kétszer is, majd egy ütést érzett a tarkóján, amitől elszédült. A sógorom volt az. Végül mindketten nekiestek a gyereknek, és jól helybenhagyták. Itt már nem volt mit tenni. Azonnal a Bírósághoz fordultunk.

Nagynénémet meglátogatta az ügyvéde és kikérte az esetemről a tanácsát. Ő készséggel felvilágosított, hogy a rendőr, nem mondott igazat, hisz mindenre van megoldás és vállalja is az ügyeinket.

Két hét múlva a párom visszakísért kontrolra és kérdőre vontuk az orvost, hogy, hogyan állapította meg a TÉVESZMÉS diagnózist? Ő erre, csak annyit mondott, hogy „nem ment be senki, aki igazolta volna az állításomat." Hát kérdezem én: Akkor bárkire rá lehet nyomni a bélyeget, aki hihetetlennek tűnő történetet mesél, és nincs hozzátartozója, aki igazolja a valódiságát? Vajon hány egészséges embert tartanak fogva az idegosztályokon ehhez hasonló ürüggyel? Ha a belgyógyászatra vinnék az öngyilkosokat, akkor rájuk fognák, hogy rákosok? A másik dolog, pedig, ami szöget ütött a fejembe, az, az, hogy miért nem a férjemet hívatta be és miért az apámékkal akart beszélni, hisz ő a legközelebbi hozzátartozóm?

A párom közölte az orvossal, hogy minden igaz, és elindultak a perek is ellenük. A doktornő késlekedés nélkül kiállított egy papírt, melyen visszavonta a TÉVESZMÉS diagnózist.

Egyik este fura telefonhívást kaptam. A sógorom édesanyja hívott, hogy „hagyjam az ő fiát békén, ne zaklassam, és megfenyegetett, hogy rám küldi a rendőröket, mert megszöktem az „elmegyógyintézetből", meg ha kell, akkor szól az ismerősének és elmebetegnek fog minősíttetni, és majd örökre a zárt osztályon fogom leélni az életem". Én erre csak annyit mondtam, hogy „az ő fia zaklat engem és a családomat, meg keresse fel az ismerősét és kezeltesse magát még egy kicsit, mert itt úgy látszik, hogy nem én vagyok a zizi".

Mindenesetre, erősen elgondolkodtatott ez a hívás és, hogy honnan tudhattak bármit a szökésemről, ha senki nem volt bent az orvosnál? Vajon a TÉVESZMÉS diagnózis kiállításában az ő kezük is szerepelt? Összeesküvés, vagy csupán a véletlen műve volt ez az egész?

Egy hónapot töltöttem a nagynénémnél. Rám is fért a pihenés mit ne mondjak és így volt elég időm arra is, hogy igazán átértékeljem az életem.

Tudtam, hogy Isten kezében voltam, és hogy nem véletlenül mentette meg az életem. Valamiért, van még dolgom a földön.

Nagyon sokat töprengetem, hogy vajon mekkora harag, vagy bosszúvágy nyomhatja az apám lelkét, hogy idáig hajszolta őt? Hogy lehet képes egy ember, egy apa a halálba hajszolni a saját édes lányát? Vajon van neki szíve? Vannak neki érzései?

Egyre többször visszacsengtek a fülembe, nagymamám szavai: „Sose állj vele szóba! Arra se érdemes, hogy leköpd! Anyádat is ő tette tönkre! Mikor kicsi voltál rád tette a nagypárnát, hogy megfulladj!" A nagypapám sem mondott róla soha mást: „Ez egy semmirekellő tróger!" Vajon mindezek igazak lennének?

Sajnos már a nagyszüleim nem élnek, hogy megkérdezzem tőlük és megmondjam nekik, hogy nagyon, nagyon sajnálom, hogy nem hallgattam rájuk.

---

Oldal: Ide írhatod a weboldalad új lapjának a címét
TE, TUDOD, HOGY MIT HOZ A JÖVŐ? - © 2008 - 2024 - jovotitkai.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat